Gróf Bánffy Losonczi Farkas
Nem csinálni, megcsinálni kell!
Pénteken, 2016 október 28-án este 6 órától, a 18. Szeben megyei magyar napok keretében, Bánffy Farkas báró volt a nagyszebeniek vendége. Az eseményre a Magyar ház Kós Károly termében került sor ( Nagypiac tér 11 szám). A moderátor néhány kérdésére felelt meglepően öszinte válasyok érkeztek a meghivott részéről.
Földművelésügyi miniszter, ispán és miniszterelnök is volt felmenői között – mutatja kérésemre ősei arcképeit Bánffy Farkas, az erdélyi főnemesi család bárói ágának tagja. Ő maga Magyarországon született, de erdélyisége teljes tudatában nevelkedett, s 2007-ben költözött a Fehér megyei színromán faluba, Fugadra.
A fugadi kastély 1812-ben épült, de valószínűleg már az 1760-as években állnia kellett itt egy korábbi épületnek. A kúriaként is emlegetett kastély a 18. század derekán, egy házasság révén került Bánffy tulajdonba. A kommunizmus évei alatt, és azt követően egészen 2002-ig, iskola működött a kastélyban, a Bánffy-család 2004-ben kapta vissza a ‘40-es évek végén államosított ingatlant. A megviselt épületet azóta konzerválták, rendbehozták a tetőt, felújították a nyílászárókat. Hozzávetőlegesen 290 hektár terület tartozik az épülethez, amit az évek során sikerült visszaszereznie a Bánffy- családnak, ám további több ezer hektárnyi területük vár visszaszolgáltatásra. Azok bevételeiből szeretnék a kastélyt használhatóvá tenni. Hasonlóan más történelmi családokhoz, a Bánffyak is évszázadokon át egyfajta támaszként szolgálták az erdélyi társadalmat az egyház, a kultúra és az oktatás területén. Farkas szerint ezt a feladatot a jövőben is kötelességük folytatni, ugyanakkor a környező közösség számára példát kell mutatniuk, hogy ügyeiket sosem szabad feladni.
Valószínűleg Jókai Mór is megirigyelné Bánffy Farkas történetét, aki budapesti életét egyik napról a másikra otthagyva visszaköltözött Erdélybe, hogy visszaszerezze családja 35 ezer hektáros birtokát. Az erdélyi báróval a lélekromboló jogi procedúráról, az erdélyi magyarokról és arról beszélgettünk, hogy lehet helytállni egyetlen magyarként egy színromán településen.
„Nem jó sem rózsaszín buborékból nézni Erdélyt, sem a 64 vármegyés székely-szittya szemüvegen keresztül” – mondta Bánffy Farkas, aki a sikeres államvizsgáját követően budapesti életét sutba dobva elhatározta, hogy visszaköltözik oda, ahonnan származik: Erdélybe. A ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.
– Adva van egy, az államvizsgáját a Budapesti Műszaki Egyetemen néhány napja abszolváló fiatal, aki egyszer csak fogja magát, otthagyja fővárosi életét, és visszaköltözik Erdélybe, hogy a család visszakapott fugadi kastélyát és erdőit kezelje. Hogy született meg ez a döntés?
– A családunkban mindig benne élt Erdély szeretete és az erdélyi származástudat. Amíg nem láttam a visszaköltözésben gazdasági rációt, amíg úgy gondoltam, nem tudok belőle megélni, addig nem élt bennem a visszatérés gondolata. 2005-ben viszont kijött a 247-es törvény, amely lehetővé tette, hogy korlátlanul lehessen erdőket visszaigényelni, korábban ugyanis volt egy ötvenhektáros limit. Huszonöt éves voltam, amikor úgy éreztem, hogy valakinek foglalkoznia kell a családból ezzel, és nem lévén házas, szabadon mozoghattam, ezért gondoltam, hogy a feladat az enyém.
– Hogyan fogadta a család, amikor előállt azzal, hogy ez a feladat az öné?
– Édesapám büszke volt, de mint minden apa, rögtön sorolta is az intelmeit, édesanyám aggódott, de nem mutatta, a testvéreim támogattak. Olyan szempontból könnyű volt, hogy a Mikes-család leszármazottai, Gergely és Zsigmond ezt az utat már bejárták, így volt előttem példa. Ha nem is volt egyértelmű, de már nem szűz pályára mentem.
A fugadi kastély
– Nehezére esett otthagynia a régi életét?
– Egy cseppet sem. Korábban is nagyon sokat jártam Erdélybe, az ideköltözésem előtt öt-hat évvel már rendszeresen szerveztünk itt különböző rendezvényeket, így sok ismerősöm volt. Nem azt döntöttem el, hogy azonnal Ulánbátorba költözöm, és mostantól gyárat fogok igazgatni, hanem ismerősök közé jöttem olyasmivel foglalkozni, ami érdekelt.
– Egyik nap Budapesten, majd egyszer csak Fugadon ébredt?
– Egészen pontosan úgy volt, hogy egyik nap Budapesten, másnap Magyarlapádon ébredtem, ahol négy hónapig éltem, amíg a kúria melletti házat felújítottuk annyira, hogy lakni lehessen benne. Aztán nekiálltam végignézni a visszaszerzett területeket, egy részüket kiadtam bérbe, kezdetét vette az ingatlankezelés-ügyintézés. Közben elkezdtem szervezni a Zichy-birtok visszaszerzését, amely sikerült is, azóta ezt a területet is én kezelem, aztán több család is megbízott birtokkezeléssel.
– Nehezére esett otthagynia a régi életét?
– Egy cseppet sem. Korábban is nagyon sokat jártam Erdélybe, az ideköltözésem előtt öt-hat évvel már rendszeresen szerveztünk itt különböző rendezvényeket, így sok ismerősöm volt. Nem azt döntöttem el, hogy azonnal Ulánbátorba költözöm, és mostantól gyárat fogok igazgatni, hanem ismerősök közé jöttem olyasmivel foglalkozni, ami érdekelt.
Beszéljen nekünk Gróf Bánffy Miklós íróról.
Gróf Bánffy Miklós nagyon távoli rokonunk, kilenced fokon talán. Valószínű, ha a különböző női ágakat megnézzük, akkor közelebb is találunk szálakat.
A távoli rokonság ellenére, vagy éppen ezért, nagyon jóban volt az én nagyapámmal, báró Bánffy Dániellel. Jó barátok voltak, és nem mellékes az sem, hogy Erdély két leggazdagabb emberéről beszélünk. Amikor édesapám született, 1948-ban, akkor már mindkettő vagyonvesztett emberként Magyarországon élt. Nagyapám Bánffy Miklóst kérte meg keresztapának, és apám azért lett Miklós, mert utána kapta a nevét. De személyes emlékei neki sincsenek a keresztapjáról, mert korán, 1950-ben meghalt. Egy örököse van, a lánya, Bánffy Katalin (Kató) – de vele én magam nem találkoztam soha, Marokkóban él, igen idős. Boncidához sincs tulajdonosként semmi közünk, bár a sorsát, mint minden Bánffy emléket, figyelemmel kísérjük, és örülünk, ha látjuk a fejlődést, gyarapodást.
Természetesen olvastuk a trilógiát. /Gróf Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiája az utóbbi évtized egyik legnagyobb újrafelfedezése volt /. Vitatható kérdés, hogy mennyire volt joga ezt megírni. Nagyon sokan haragudtak rá, hiszen egy olyan szintű korrajz volt, amelyet kicsit túl részletesen és túl felismerhetően írt meg. Ha bárki családjának egyik tagja hirtelen úgy döntene, hogy ír egy regényt, amelyben mindenki felismerhető, és ráadásul a családjának az összes tagját ismerné a teljes népesség, mert ő tulajdonképpen az aktuális politikai vezető volt, kérdéses, mennyire örülnének neki a családtagok. És Bánffy Miklós nem hagyja ki, hogy ki, kivel, mikor, hányszor és miért. Az én nagyszüleim Bánffy-ágon még tudták, hogy abban a könyvben ki kicsoda. A sárga lóval, állandóan sáros csizmában érkező férfiről tudták, hogy a helyi Bethlen volt, hiába volt megváltoztatva a neve és a helyszín. Ezért nagyon sokan haragudtak akkor. Viszont most, ennyi idő elteltével rendkívül boldogok vagyunk, mert tudjuk, hogy ez miként zajlott. Nagyon sikeres a könyv. Én ugyan nem vagyok irodalmár, hogy ezt ilyen szempontból megítéljem, de az tény, hogy ezzel gazdagabbak vagyunk. Minket már nem bánt, amit leírt. Örülök neki, hogy van, de azt is megértem, hogy ennek anno nem nagyon örültek.
Bárónak lenni régebb kiváltságokkal járt, ma mit jelent?
Nem csak kiváltságokkal járt régebb sem ez a cím. Ha kortárs példával akarunk élni, nézzük meg az angol királyi családot! Biztos vagyok benne, nem lehet egyszerű, amikor még a fülem mögött is kamerák vannak, semmit nem csinálhatok, és a nagyanyám megmondja, mekkora szoknyát vehetek fel és milyet. Szerintem nagyon sokan azt mondanák, inkább élek boldogan és szabadon, mint ebben a rendszerben.
Ma is vannak nagyobb tőkével rendelkező cégek, magánemberek, akik tulajdonképpen azt a szerepet kellene vállalják, amit anno ezek a családok vállaltak. Régen úgy láttak el politikai szerepet a nemesek, hogy fontosabb volt a saját gazdaságuk, a saját becsületük otthon. Ha a parlamentben meg kellett valamit szavazni, és az ő pártja egyetértett ugyan, de ő nem, mert ezzel a saját közösségének ártott volna, felállt, és hazament. A mi nagyapánk a nagy fugadi tűzvész után addig úsztatta le a rönkfát a saját erdejeiből a Maroson, amíg minden család újra nem tudta építeni a leégett tetőt a faluban. Az öregek a mai napig emlegetik, pedig már nekik is csak mesélték a még öregebbek.
Befejezted Budapesten a Műszaki Egyetemet, és visszatértél Erdélybe, ahol korántsem a gyerekkorodból ismert, romantikus kép fogadott…
Na, igen, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy azelőtt én nem jártam itt soha. Előtte is szerveztem itt rendezvényeket, tánctáborokat, szüreti fesztiválokat, tavaszi fesztivált, szilveszteri három-négynapos hétvégéket, apróbb kulturális rendezvényket. Ezekből nagyon sokat tanul az ember, de természetesen, amikor az ember idejön, és huzamosabb ideig itt lakik, megtapasztal egy-két dolgot, rájön, hogy minden teljesen másképp megy, mint azt korábban elképzelte.
A restitúciós folyamat nem 2007-ben kezdődött el, már jóval korábban elkezdtem vele foglalkozni. Láttam, hogy az ügymenet miként megy, rádöbbentem, hatékonyan csak úgy lehet csinálni, ha valaki itt van állandóan. Nem úgy jöttem, mintha el kellene mennem Kínába vegyi gyárat igazgatni, hanem úgy, hogy tudtam, hova jövök, ismertem a helyszíneket. Nem kellett megnéznem a térképet, hogy eljutahassak Marosvásárhelyre a bíróságra.
A kezdeti elképzelésedhez képest mit sikerült megvalósítanod, hol tart most a restitúciós folyamat?
Amikor az ember elkezdi, vannak nagy tervei, én ráadásul maximalista vagyok, nagyon nagy terveim voltak, de pár év alatt megfordult minden. Életemben először kellett bürokráciával küzdenem, hiszen addig legfeljebb az egyetemi bürokráciát ismertem, amelyben maximum három szint van, nem egy bonyolult dolog. Az elején problémát jelentettek a nyelvi korlátok is, hiszen egy árva szót nem beszéltem románul. Most azt mondom, hogy igazából jól haladtunk, jó az előremenetel, vannak kilátások, jövőkép. Az, hogy egy restitúciós folyamat mikor ér véget, nem lehet előre meghatározni. A helyi és országos politikától függ nagyon sok minden, amit természetesen tagadnak. Ezért nem is lehet tervet csinálni, ezért nincs ilyen, hogy egy éven belül megoldódik. Gyakran szokták kérdezni, hogy mikor ér véget. Erre azt szoktam válaszolni: egy hónap és 15 év között valamikor.
Gyerekkorodban az esti mese mellé a családi legendáriumból is rendre „előkerült” egy-egy nem mindennapi történet. Egyik ilyen, hogy a Bánffyak sosem esküsznek szőnyegen. Miért is?
Anno Apafi Mihálynak és Teleki Mihálynak politikai ellenfele volt Bánffy Dénes, akit egyébként hírhedt Bánffy Dénesként emlegettek. Úgy gondolták, hogy ezt a politikai ellenfelet el kell tenni láb alól, és ennek azt a módját választották, hogy halálra ítélték. Utána ugyan kegyelmet kapott, de a jó hírrel érkező követeket kívül tartották a várfalon, és gyorsan kivégezték. Mivel ez politikai összeesküvés volt, Mihály többé nem lett a családban, nem térdelhetett le senki, és nem esküdhetett szőnyegen. Állítólag Apafi Mihály azt mondta a rendek előtt, hogy esküszik a földre, amelyen áll, hogy Bánffy Dénesnek nem esik bántódása. Utólag azzal védekezett, hogy nem földön, hanem szőnyegen állt. . .
Ezért esküvőnél a családtagoknak olyan templomot kell keresni, ahol nincs szőnyeg, mert szőnyegen nincs esküvés.
Ez mai napig is élő hagyomány?
Igen, ez mai napig fontos. Atyám anno félrehajtatta a szőnyeget, és úgy esküdött, az öt testvérem, akik megházasodtak, úgy keresték a templomot, hogy szőnyeg ne legyen benne, vagy eltávolították onnan, ahol az ifjú pár esküdött. És a legidősebb nővérem férje is hiába szeretett volna Mihály nevű fiúgyereket, a 103 éves Jozefa nagynénénk kerek-perec megtiltotta nekik, és ők tiszteletben tartották ezt végül
Azt is olvastam, hogy amennyiben sikerül fölújítani a fugadi kastélyt, közösségi célokra is használnád.
Nem kell mindent elhinni, amit írnak az újságok, én is olvastam ilyeneket, de ez nem igaz. Mindig sajnálom szegény politikusokat, közszereplőket, hogy róluk miket összeírnak. Én nem vagyok egyik sem, és látod, mégis megesik, hogy valamit mondok, és azt másképp értelmezik.
Kifejezetten rossz vagyok ebben, nagyon nehezen tudnék foglalkozni vendéglátással, nincs türelmem hozzá, a vendégekhez márpedig türelem kell. Kastélynak nem túl nagy, sőt igen kicsi a fugadi épület, inkább csak egy nagyobbacska ház. Az angol “manor” szó jellemezheti legjobban méretben és funkcionalitásban. A család viszont népes: ha a barátaim és rokonaim évente egy-egy hetet eltöltenek itt, akkor az egész évben tele is van.
A barátaitól, rokonaitól az ember nem kér pénzt azért, mert nála laknak, és egyébként is többen vagyunk résztulajdonosok, nem csak az enyém a kúria. Fel fogjuk újítani önerőből az épületet, de közfunkciót nem szeretnénk beletenni. Családi sírok vannak benne, az ükszüleinknek, a nagyszüleinknek emléktáblájuk van a falon – ezeket nem szeretnénk bántani, ezek adnak egy intimitást számunkra a helynek. Ellenben más közszolgálati szerepet nagyon szívesen vállalok a környéken.
A fugadi román közösséggel milyen a viszonyod?
Az egyszerű falusi emberrel az ég világán semmi baj nincsen, ugyanaz a kínja-baja, mint a magyarnak vagy más nemzetiségűnek, ugyanazokkal a problémákkal küzd. Mindaddig, amíg nem jön a választás, nagyon jól elvan mindenkivel. Akik a szórványban élnek, nagyon jól tudják, hogyha reggel nem indul az autójuk, jön a román szomszéd, és bebikázza. Ha fel kell vágnom az udvaromon a fát, és nem érek rá, nem azon gondolkodom, hogy ki a román vagy a magyar, hanem megkérdezem Vasilét, hogy ráér-e. Fugadon a szomszédaimmal nagyon jó a kapcsolatom. Természetesen vannak, akik nem örülnek, hogy hazaköltöztem: az ordotox pap politikai okokból „szeret” és kiprédikál, a helyi polgármester állandó kampánytémája is én vagyok, az erdésznek nem tetszik, hogy gazdája van az erdőnek, aki felfedezi a tolvajlást.
A politikushaddal nem sok kapcsolatom van, így róluk nem tudok mondani sem jót, sem rosszat. A román üzletfeleimmel nincs probléma, de hát az üzletben nem a nemzetiség számít.
2002-ig iskola működött a boltíves ablakú, sok kisebb helyiségből álló ingatlanban, erről – és másról is… – árulkodnak az ábécé közvetlenül falra festett, színes rajzokkal illusztrált betűi is… Pedig a szemléltető anyag az újonnan épített iskolákban is kifüggeszthető, kartonra készítik
– Három év alatt haladtak valamit?
– Van már tető az épületen, nem ázik, vannak ablakok és ajtók, a birtokot körülbelül megtízszereztük. A restitúciós törvény alapján vissza kellene adják a vagyont, ám ahogy a 102 éves nagynénikém megmondta, Románia utolérhetetlen abban, hogy olyan törvényeket hoz, amelyek nem jók. Vissza kellene ítéljék ezt a vagyont, aztán kitalálják, hogy mégse adják, akkor az ember perel, és úgy öt év múlva visszaadják. 2007-ben volt tíz hektár erdő és 50 hektár terület, most van 420 ha erdő, 300 ha legelő. Van még úgy 30 ezer hektár, ami visszajárna. A területek Szilágy, Maros, Hargita és Fehér megyében vannak. Én élvezem ezt a projektet, ez egy jó projekt, meg kell csinálni, megcsinálom, valahol állítanak egy kopjafát nekem… – mondja mosolyogva, általános derültséget keltve.
– Mi a terv ezekkel a területekkel?
– Vissza kell szerezni őket, rendbe kell hozni, a legelőkről ki kell takarítani a bokrokat, az erdőkben létre kell hozni egy fenntartható erdőgazdálkodást. Különböző gazdálkodási módszerekkel ezt meg lehet oldani, adott klíma-, talaj- és erdőfajta alapján ezt el kell dönteni. Az épületeket konzerválni kell, amíg
nincs meg a tatarozásra a megfelelő összeg, ha sikerül az egész területet visszaszerezni, akkor egy év alatt mindent rendbe lehet hozni. Ezért is nem akarják visszaadni… Ott fent vagy öt épület van még – mutat az egyik dombra. – Vajdaszentiványon van egy másik kastély, két épület, meg egy malom.
– Mi az elképzelés ezekkel az épületekkel, ha sikerül rendbetenni?
– Az alsó szinten két szobát saját célra használnánk, a többi közösségi célokat szolgálna, lesz ebédlő is, az emeleten vagy hat vendégszobát kialakítunk, hogy mindenki elférjen.
– A birtok igazgatása mellett hogyan fér meg a magyarlapádi tánccsoport irányítása?
– Nagyon csinosak a lányok… – mondja nevetve. – Egy arisztokrata származású ember ugyanolyan, mint egy vidéki származású ember. Van két lába, két füle meg két keze. Az, hogy nem közösen éltek a néppel, tévhit, amit a kommunizmus belevert az emberekbe. Az biztos, hogy nagyapám korábban kelt fel, mint akármelyik embere, ő volt a keresztapja minden egyes gyermeknek a birtokon, hogyha megdöglött valamelyik emberének a disznója, akkor ő azt visszavásárolta, mert neki kellett, hogy az az ember dolgozzon, most a munkaadónk nem fogja visszavásárolni a disznónkat, hogyha megdöglik. Akkor ők voltak a „multik”, most mások. Abban a rendszerben volt felelősségvállalás. Igenis a néppel együtt voltak. Nem hiába, hogy a helyi fiatalokkal problémáim akadnak néha, de az öregekkel soha, ők jönnek és boldogok, mesélnek és örülnek. A kommunizmusban felnőtt generáció nem érti az egészet. A kommunizmus elején fantasztikus gyorsasággal kicserélték a történelemkönyveket, és sajnos ezt 1990-ben nem tették meg, pedig igen szükséges lett volna, például azért is, hogy ne azt mondjuk 1956-ra: ellenforradalom. Felmenőim igazán együtt éltek a néppel, és közösen voltak egyek. Az, hogy én a tánccsoporttal foglalkozom, nem ezért van, mert úgy érzem, hogy nekem kell lennem a legnagyobb betyárnak. Nem vagyok profi (a legényes, amit a próbán láttunk, ennek ellentmond… – szerk. megj.), a gyerekek közül sokan jobban táncolnak, mint én, ám én többet láttam a világból, több táncegyüttest láttam, láttam, hogy egy profi tanár hogyan vezeti, tudom, mi az, amiben lehetne a táncosokat segíteni. Én nem tudok nekik új figurát tanítani, minden figurát ismernek.
Egy alkalommal idekerültem Lapádra egy táncházba, tánctábor volt éppen. Még nem tudtam táncolni, és láttam, hogy mindenki nagyon élvezi. Elgondolkoztam, hogy én miért punk-rock koncerteken ugrálok. Úgy döntöttem, megpróbáljuk a néptáncot, és megkérdeztem Budapesten a kicsi húgomat, mit szólna, hogyha elmennénk néptáncra. Kiderült, hogy ő már nagyon régóta szeretne, csak nem merte megkérdezni tőlem.
Később 9 hónapra Amerikába mentem nyelvet tanulni. Két hét után haza akartam jönni, mert életemben egy helyen volt honvágyam, ott… Annyira sületlenek az emberek, nincs kivel mit kezdeni. Az ottani barátaim adtak magyar néptáncos videokazettákat, akkor tanultam férfi táncokat, elég gyatrán, amikor hazajöttem, sokan röhögtek… Eljártam a lapádi néptánc táborokba, láttam, hogy vannak dolgok, amelyeket lehetne jobban szervezni, jobban megoldani, azokba próbáltam besegíteni (ma már ő a magyarlapádi Maros- és Küküllőmenti Néptánctábor főszervezője – szerk. megj.). Azt el kell mondanom, hogy Sipos Feri áll mindennek a háta mögött, nélkülem lehet tábort csinálni, nélküle nem.
Egyszer a fugadi iskolának pénzjutalmat kínált, a legjobb tanuló számára. A község polgármesterének hatására a borítékot visszaadták. Később az iskola képviselői megkeresték, támogatást kértek egy rendezvényükhöz. Ez a vegyesség jellemző a báró és a fugadi román közösség viszonyára. Akadnak, akik elfogadják, a legelőt használó szomszéd például fizetségként sajtot hoz. Akadnak lázadozók is, és sokan, akik „ufónak nézik”. Bánffy Farkasnak románul is sikerült megtanulnia, mint mondja, a szomszédoktól, az erdésztől, a fatolvajoktól…
Szárnyas griff a hunoktól
A kastélyban hat címert találunk, négyet az emeleti ablakok fölött (a Bánffyakét meg a családba beházasodó nemes családokét), kettőt a házban, üveglap alatt. A Bánffyaké a szárnyas griff karddal,
, a Bánffyak házasság révén szerezték meg az egész birtokot). Az a címer 1763-ból van, tehát ahogy a műemléképítész is mondta, akkor itt már kellett lennie valaminek. A két háború között, 1932-től 37-ig nagyapám, báró Bánffy Dániel építette a felső szintet, az ő felesége volt Zichy Mária, kettőjük címere is ott látható.
A gyermekkori esti valóságmesékből újabb történet elevenedik meg:
– Volt olyan Bánffy, aki lázadást szervezett Mátyás király ellen, volt olyan, akit lefejeztek. Apafi Mihály lefejezte Bánffy Dénest, igaz, az volt a neve, hogy hírhedt Bánffy Dénes, valószínűleg nem azért, mert olyan jól viselkedett. Politikai ellenfelek voltak. Apafi megesküdött a rendeknek, hogy nem esik bántódása Bánffy Dénesnek, Teleki Mihállyal szövetkezve mégis elfogta és lefejeztette. Azóta a Bánffyak nem nevezik a gyereküket Mihálynak, ezért egy Bánffy Mihály sincs. Nem hiszem, hogy Bánffy Dénes másképp járt volna el fordított esetben. Egyébként kegyelmet kapott a császártól, de a követeket a kapun kívül tartották, amíg le nem fejezték, utána beengedték, s azt mondták nekik, hogy elkéstek. Anno Apafi Mihály azt mondta, hogy esküszik a földre, amelyen áll, de utána arra hivatkozott, hogy ő szőnyegen állt. A Bánffyak ezért nem esküsznek szőnyegen, és nem térdelnek le senki előtt. Esküvőn is olyan templomot keresünk, ahol nincs szőnyeg, vagy ha van, felhajtjuk.
– Magyarország, Maros megye, Hargita és Fugad között hol is van otthon Bánffy Farkas?
– Ahogy a dal mondja, „mindenhol van egy pár jó barátom és néhány szerelmem”… Ott van a hálózsák a kocsimban. Hogy holnap hol alszom, nem tudom. Hol alszom, hol eszem, ez nekem nem probléma, megoldom. Ha sikerül visszakapni a Maros megyei területeket, akkor egy időre bizonyára oda kell költöznöm, de hétvégére mindenképpen hazajövök. Itt akarok maradni Erdélyben. Én fugadi vagyok.
Fotók : Papp Gyula Attila, Nagyszeben, Kós Károly terem
